MEGHITT BÚCSÚZÁS DR. ROMÁN LÁSZLÓNÉTÓL, MARIKÁTÓL
Megrendülten fogadtuk a hírt, hogy a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány alapítója, önzetlen segítője és támogatója, élete végéig a kuratórium tagja, dr. Román Lászlóné, a Baranya Megyei (később Csorba Győző) Könyvtár igazgatója 2013. április 15-én elhunyt. 2013. május 3-án vettünk végső búcsút Tőle a Pécsi Központi temetőben, ahol a Család kérésének megfelelően dr. Szirtes Gábor irodalmár, kritikus, a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány igazgatója, az elhunyt barátja és tisztelője is búcsúzott tőle. Az ő szavaival emlékezünk nagyra becsült, szeretett Halottunkra.
JÓNÁL JOBB EMBERSÉGED…
A szívszorító hír óta, hogy dr. Román Lászlóné, Marika – a kórral folytatott több éves, hősies küzdelme után – „átlépett” egy mindannyiunk számára ismeretlen, másféle állapotba, emlékek és kérdések kísértenek. Honnan volt e szegénysorból származó, apját korán elvesztő kisleányban annyi erő, hogy falusi környezetéből – szinte önerőből – kiemelkedjék? A nehéz sors formálta, alakította ki benne a töretlen akaratot – mind oly sok nemzedéktársában –, hogy iskolázott, képzett, művelt ember váljon belőle? Talán az ötvenes-hatvanas évek embert próbáló viszonyai edzették meg? Netán a nagyvárosokkal való, egy életre szóló találkozása? Budapest, majd Pécs? A gyermekvállalás és munka mellett, estin elvégzett jogi egyetem? Bizonyára, igen. Innen őszinte valóságlátása, realitása, plebejus szemlélete, melyekhez egész életében hű maradt. Baktalórántháza, Nyírbakta, azaz a Nyírség, illetve Pécs, azaz Pannónia kettős kötődésében élte le életét. Itt, a Mecsekalján teremtette meg életművét, itt vált a Pécs-baranyai kultúra jeles személyiségévé.
Személyes emlékek kötnek Vele össze. Mintha csak ma történt volna. 1991-ben egy budapesti bemutatóról autózunk hazafelé, Vele és Tüskés Tiborral a néhány esztendős helyi könyvkiadás jelenén és jövőjén töprengünk, és közben reményteli gondolat születik meg bennünk: egy alapítvány létrehozásáé, hogy a helyi könyvkiadás megélhesse majd ifjú- és felnőttkorát is. Marika ennek volt lelkes alapítója, élete végéig felelős kurátora, önzetlen segítője. Mint gondos szülő igyekvő, botladozó szeretett gyermekéé. Ha ez a gyermek túlzottan kíváncsi, bátor, vakmerő volt, netán a korabeli kultúrpolitika tűrt vagy tiltott mezejére tévedt, és például már a 80-as években Hamvas Bélát, Lükő Gábort, gróf Révai Józsefet, Thienemann Tivadart, Tolnai Vilmost akarta kiadni, akkor óvatosságra intett ugyan, ám támogatta is az elképzelést. Ha nagy változások előtt állt, akkor tanácsaival segítette a jó döntést. Ha később, elbizonytalanodott, olykor a hitét vesztette a piaci versenyben, akkor ösztönzést adott a továbbiakhoz. Mindig azt erősítette, hogy egy gazdag soha nem volt ország csakis a Szellem erejére építheti fölemelkedési törekvéseit. Több mint negyedszázadon át így egyengette 1985-től a Pannónia könyvek, 1991-től a Pro Pannonia Kiadói Alapítvány útját. Az egykori „Pécs jelenségből” így született meg közreműködésével egy egyidejűleg helyi és országos könyvműhely.
Munkásságának horizontja ennél tágabb, szélesebb volt. Életművét az oktatásban és a könyvtáros szakmában teremtette meg. 29 évet működött könyvtárban, oktatott továbbképzésben, ismeretterjesztésben, egyetemen. A Megyei Tanács Továbbképző Intézetének vezetője, a megyei TIT alelnöke, több jelentős könyvtár-szakmai tanulmány szerzője volt. Közéleti elkötelezettségét, városszeretetét jelzi, hogy 22 évig dolgozott Pécs Város tanácstagjaként. Nem a megszépítő emlékezet mondatja velem, hogy bárhol is szolgált, mindig azok közé tartozott, akik nem csak munkát végeztek, nem csak dolgoztak, hanem egyidejűleg alkottak is. Igaz, ő mindenekelőtt nem a tárgyi kultúrát gyarapította, még annál is fontosabbat tett. Tudását, tapasztalatait az emberekbe, munkatársaiba, tanítványaiba fektette; tiszta embersége, egyenes jelleme, barátságos egyénisége mélyen megérintette őket, személye – gondolom – bennük él majd tovább. Nemes értékek és képességek egyesültek benne: a szakmai tudás, az újra való nyitottság, a segítőkészség, az emberi tartás. Bonyolult helyzetekben is megtalálta a megoldást, tudott tájékozódni a különböző érdekek bonyolult szövevényében; szerette a kezdeményező kész, kreatív társakat; mindig reálisan mérlegelte a lehetőségeket; a vonzó pillanatokért nem áldozta fel a távlatokat, a hamis illúziókért a valóságot. Az erkölcsi normákhoz való ragaszkodás, következetes baloldali hitvallás jellemezte. És mindenekelőtt a Szeretet: az embereké, a szakmáé, az Élet folyton lüktető erejéé.
Eszembe jutnak még Vele kapcsolatban 1989-1990 sodró hónapjai, amikor bölcsen középre állt, és tekintélyével hozzájárult a változásokhoz, rendszerváltó erők tanácskozásainak adott otthont a megyei könyvtárban, elősegítette fontos megállapodások megszületését. Felsejlenek későbbi idők is, amikor nem könyvtáros (hanem jogász) végzettségű könyvtárigazgatóként valóságos legendává vált az alakja, intézményének helyi és országos rangot, tekintélyt és tudományos címet vívott ki. Nehéz időkben is jó intézményvezetőnek bizonyult, mert nem ragadt le a hétköznapoknál, messzebbre tekintett és messzebbre látott. Okos, bölcs asszony, felkészült, vezetésre termett, jó ember volt. Vallotta és gyakorolta, hogy jónak mindenekelőtt nem az eltávozottakhoz, hanem az élőkhöz kell lennie. Ő volt a 60 évet megélt megyei könyvtár legkiemelkedőbb vezetője. Könyvtáros generációk, állam- és jogelméleti kurzusainak egykori hallgatói, Pécs, Baranya és a Dél-dunántúli régió írói, költői, művészei, kutatói egyaránt megrendüléssel tisztelegnek most emléke előtt.
Leányával, Ágnessel; unokáival, Dórával és Verával; dédunokáival, Lázárral és Tesszával; barátaival, kollégáival együtt mély fájdalommal állunk ravatalánál. Ám talán mégsem a lemondás (a vég) tragikus érzésével. Inkább azzal, mintha Román Lászlóné, Marika bennünk élő, mosolygós, fiatalos személye, a szerető anya és nagymama, a kiváló kolléga és jó barát itt lenne velünk. És – a költőt idézve – így szólna hozzánk: „köszönöm, hogy annyi embert szerethettem// akik most szép sorban itt állnak helyettem/ akik mindvégig kitartottak mellettem/ ahogy én mellettük ameddig tehettem// Adom a békémet minden lázadónak/ tagadásom minden egyes kakasszónak/ ha ma nem találkozhatunk akkor holnap// ott leszek az úton minden fordulónál/ mikor a szél ezüst hajam között kószál/ ha rossz nem lehetek jobb leszek a jónál// Minden szegénylegény vegye a békémet/ mit ha-van ember ad ha-van istenének/ amit a puha éj ad a fényességnek.”
Drága Marika! Köszönjük, hogy találkozhattunk, hogy szerethettünk, hogy békédet vehettük, hogy melletted lehettünk. „Puha éj fényességed”, jónál jobb emberséged magunkkal visszük, magunkban őrizzük.
